1. Rész - ,,Hull még levél..."

FIGYELMEZTETÉS: előfordulhat túlzott agresszivitás, gyűlölködés, káromkodás, felkavaró és brutális cselekmény. Saját felelősségre... Szerzői jogok fenntartva!

1952. OKTÓBER 19.

A fekete hajú kislány a szombati megszokáshoz híven a város erdejébe tartott. Arra folyt a Blackheart River, amelyben hétvégenként a ruháit mosta. Ősz közepéhez képest meleg idő látszott az égbolton, a Nap szelíden sütögette a száraz leveleket, és a füvet.

A kislány vígan lépdelt az ösvényen, néhány méterre az erdő bejáratától. Fel-felpillantott a vidám felhőkre, és mosoly ült arcára. Gyermeki, és ártatlan mosoly. Ennek kíséretében lépett a folyó partjára.

Ezüstös víz siklott a két part füves-sziklás részei között, és lassú csobogása megnyugtatóan csengett bárki fülébe, aki erre járt. Hiszen az erdő azért vált kiemelkedően közkedvelt helyszínné, mert gyönyörű, megnyugtató.

A város, Black Forest - az erdőről nevezték el a várost - költői, és dalszerzői jártak ide, a környezet, a friss, tiszta oxigén, a levegő, minden inspirálta őket. Az erdő állatvilága is mesésnek tűnt: semmi veszélyes, vadállatok sem bánthatnak senkit.

De 1950 környékén valami elrontotta a város összképét, és az összehangolt, szép életet. Pontos abban valaki.

A BF Elmegyógyintézetéből kiszökött egy rab, lepedőket, és a párnáját használva, megölt négy intézeti munkást, és további kettő rendőrt, akik keresték őt. Aztán még több, és több csoport kutatott az elvetemült, elmebeteg férfi után, aki a Macker nevet aggatta magára, de a siker nem nőtt, az áldozatok száma annál inkább: 2 és fél év alatt negyvenkilenc halott: nők, gyerekek, és férfiak, vegyes számban. Az ötvenedik áldozatot viszont soha nem sikerült a gyilkosra bizonyítani...

A kislány vígan zavarta fel a vizet, míg kedvenc szoknyáját mosta, a szelíd felhők hirtelen haragos szürkévé váltak: majd kipukkadtak. Hirtelen zúdították a hideg esőt az erdőre, a városra, és a környékre. A kislány megijedt, zavartan kapkodta össze minden dolgát egy kis kosárkába, amit magával vitt, és a legközelebbi fa alá állt be. Mindig is imádta, csodálta a természetet, és most is csodálkozással nézett a környezet szépségére: tetszett neki, ahogy a sűrű esőfüggönyön át néha-néha felcsap egy kékes villám a nagy komor szürkeségben. Azon is ámuldozott, hogy mennyire szép, amikor egy esőcsepp hullik a vörösesbarna, száraz falevélre.

 - Szia! - szólította meg egy kedves hang a fa mögül, és a kislány háta mögül. A férfi hang bájosan csengett, és szelíden suttogott az éppen riadtan megforduló lány felé. - Nem kell megijedni! Nem szeretnélek bántani... Mi a neved, Drága Kislány?

 - Aga... Agatha vagyok - a leány hangjában csak félelem érződött, és remegve mérte fel az idegen férfit: 50-60 év körüli, pocakos férfi, erősen, kopaszodott, és valamiféle maszkot viselt. Valami vékony, bőr vagy vászonálarcot, amely tökéletesen illeszkedett vizes, izzadt arcára.

 - Látom, hogy félsz, de semmi baj! - a férfi kinyújtotta kezeit, hogy a kislány hajába túrjon és megsimogassa, de Agatha elhúzódott tőle, és félve néztek egymás szemébe. - Aha, igen... gondolom, édesanyád arra tanított, hogy ne foglalkozz idegenekkel! Hát... képzeld el, nem vagyok idegen! A szomszéd bácsitok vagyok, édesanyád küldött, hogy mostmár vigyelek haza, mert eleredt az a csúnya, gonosz eső - a férfi sebes, vastag és maszkos arcán széles mosoly terült el, melynek láttán Agatha gyomra görcsbe rándult, és potyogni kezdtek könnyei. Úgy hullottak szeméből a sós cseppek, ahogyan a felhőkből az eső. És volt egy közös dolog a felhőkben és Agatha lélektükreiben: mindkettő szürke színben pompázott, de az égbolt sötét párnái koszos, vad, könnyező anyagként, mint egy durva vatta, a kislány szemei pedig csillogó fénypontokként az éjszakába nyúló homályos, késő délutánban.

Agatha nem hitt a a férfinek. Csak haza akart jutni, már az sem érdekelte, ha megfázik az esőben, csak el akart tűnni onnan. Érezte, hogy veszélyben van. Érezte, hogy a férfi nem segítő szándékkal érkezett oda, és hogy bármit mond, hazugság. Eszébe jutottak a hírek: a szökött gyilkos...

A kislány körbenézett remegő fejjel. Esélyeit latolgatta, fejbe kiszámolta, merre futhat el. Még az is megfordult a fejében, hogy a folyóba ugrik, nem lenne nagy dolog átúszni, csak eléggé hideg lenne. Szipogás közben levegőért kapkodott, úgy érezte, forog körülötte az egész világ. Sejtette, hogy nincsen esélye, és mint aki belenyugodott, a fának dőlt sírni, várva, hogy a férfi azt tegyen vele, amit csak akar.

De annak elkerekedett a szeme... Meglepődött arccal nézte Agatha esőverte haját egy ideig. Aztán megsimogatta, és megpróbált közel bújni a kislányhoz.

 - Ne! Ne sírj kérlek! Megrémíted a bácsit! - a férfi hangja is szomorúvá, végtelenül szomorúvá változott, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy ő is sírni kezd, és hogy tényleg igazat mond, de szépen-lassan zsebéhez nyúlt, és kihalászta belőle szép ezüstkését, a háborús időszakokból, melyet az egyik elmegyógyintézeti biztonsági őrtől szerezett meg. Egy pillanatig sem habozott, kinyitotta, és a kislány feje felé szegezte hátulról, mikor a lány megszólalt:

 - És... a ma... maga neve mi...?

 - Hívjál csak Mackernek, kislány!

 - Hol dolgozik és mit? - Agatha azt hitte, hogy tudja majd egy kicsit húzni az időt, talán lágyítani a szívét, de nem! Többé már nem, soha, soha többé.

A férfi szája újra mosolyra húzódott, erőteljesen megszorította a kislány vállát, mire Agatha velőtrázó sikolyban tört ki, de a férfi lecsapott a késsel. A lány fejének hátsó részébe szúrta bele, amitől Agatha egyből meghalt, de Mackernek ez korántsem volt elég: kitépte a kést, és hevesen szurkált még legalább tizenötször a lány testébe, a megfordított holttest torkába, gyomrába és végtagjaiba is.

Macker hosszú ideig bámészkodott összedöfködött áldozatának élettelen holttestében, míg nem egy furcsa, kaparászó, botladozó és szakadozó hang ütötte meg a férfi fülét.

,,Nem, ez nem az eső!" - gondolta, és körbenézett. A holttest látványának csodájából egy öregember zökkentette ki, aki szinte a semmiből jelent meg Macker háta mögött. Őszes haján kalapot viselt, és mellényén látszott, hogy a sikoly hirtelenségére csak úgy felkapta magára. Még egy furcsa dolog szembe tűnt Mackernek...

Egy puska az öregember kezében. Egy nagycsövű, veszélyt sugalló puska,a mit bármelyik pillanatban meghúzhat, és átlyukaszthatja vele a gyilkos gyomrát.

 - Maga nyomorult! - az öreg éppen tüzelni készült, mikor Macker hirtelen oldalra vetette magát, és kirúgta az öregember kezéből a puskát. Az öreg a hirtelenségtől és a csapástól hátra borult, de megpróbált védekezésből Mackerre rúgni egyet. Macker viszont elkapta az öreg lábát, és habozás nélkül belé döfte kését. Az öreg felordított, és szólni nem tudott a lábába, majd később egész testébe hasító kíntól. A sokk éppen elég ideig tartott Macker számára, hogy feltápászkodjon, és fejbe rúgja az öreget. Látszólag az elvesztette eszméletét, de mikor a gyilkos odalépett hozzá, hogy szépen, komótosan elvágja torkát, az öreg kinyitotta szemeit. Mackernek hát gyorsan kellett cselekednie, egy hirtelen metszéssel végighúzta a hihetetlenül éles kést az öreg kissé szőrös, nedves torkán, és vízesésszerűen ömleni kezdett belőle a vér, mert az öreg felült. Macker idegesen, tomboló dühvel és haraggal a szemében még hátra-hátrapillantott, aztán elindult a nagyvilágba, a messzeségbe. Egy-két fát elhagyva meggondolta magát, és visszafordult. Látta, hogy az öreg még mindig él és szenved. Elmosolyodott, de tudta, hogy nincsen sok ideje, főleg, ha az öreg nem egyedül élt, hanem van mondjuk felesége, vagy akár kutyája, az is megtalálhatja.

Macker gyorsan levette mindkét kesztyűjét izzadt tenyeréről, és azzal tartotta maga előtt a kését, úgy indult a fuldokló öreg felé, aki az érkező Macker láttán egyik kezével kapálódzott, másikkal torkát fogta le, amiből még mindig sebesen szaladt és ömlött kifelé a vér. A lágy folyadék már egész karját és ruháját ellepte, vérvörössé változtatva a szürkés mellényt, mely egykor a felhőkhöz hasonló színben állt az öregen. Most csupa vér...

Macker az öreg kezére húzta a kesztyűket, kihasználva áldozata tehetetlenségét. A kést a kesztyűbe szorította, és még rápillantott a halott kislányra, a szenvedő öregemberre, majd sebesen tovább rohant, kifelé, messze, távol a Black Forest erdejében folyó kis Blackheart River - től és egy ideig nem hallottak róla. Amikor pedig újra feltűnt, szerencsére már nem egy újabb áldozattal...

1954. JÚNIUS 4.
Percy's News - Sajtóiroda, Black Forest

- Uram, kérem, foglaljon helyet! - szólította be Mr. Richard Kingstont egy magas, szemüveges, barna hajú, fiatal férfi a riporteri szobába. Ő volt Bradley. Semmi puccos interjúra nem számított, semmi médiára, semmi újságra, csupán egy normális beszélgetésre, melynek egy-két gyöngyszemét le fogja jegyzetelni. Hiszen nem más lesz a beszélgetőpartnere, mint Richard Kingston, aki pont azon a napon, a tikkasztóan forró június negyedikén ünnepelte 68. születésnapját. - Kér egy kávét, Mr. Kingston? - nyújtott Bradley egy frissen elmosott és teletöltött kis csészét a botján támaszkodó öreg bácsinak, aki még mindig nem fogadott szót az első kérésre sem, és válasz helyett inkább most is csak elmosolyodott, majd levette kalapját, és Bradley segítségével az akasztóra helyezte azt.

 - Tudja, ebben a nagy hőségben is szükség van valamire, ami árnyékot ad - hálás, és kedves mosoly ült Richard arcán, azzal fürkészte Bradley gondolkodó kifejezését, miközbe óvatosan helyet foglalt egy akkoriban nagyon menőnek, és hihetetlenül divatosnak számító fekete bőrfotelbe. Az az ülőhely külön Richard számára volt előkészítve.

 - Akkor... nem kéri a kávét? - kérdezte még egyszer Bradley, és jószívűen, bár mosoly nélkül újra Richard felé nyújtotta a csészét.

 - De, odaadhatja. Elfogadom, köszönöm - Richard hangja ércesen csengett, teljesen máshogy, mint évekkel ezelőtt. De a hallható dolgok mögött ott lapult benne még valami... egy kis tapasztalat. 'Egy kis...' A lehető legnagyobb tapasztalat, valami olyan erő, amit bármikor, bármire fel tud használni. Egy ajándék csengett a torka mögött. Egy haszon, amit nem Istentől kapott, de a pap szerint Isten akarta, hogy minden ÚGY, pontosan ugyanúgy történjen, ahogyan akkor...

2015. SZEPTEMBER 1.
St. Benjamin's School

- Az idei tanévet ezennel ünnepélyesen megnyitom! - csendült fel az igazgató, Mrs. Cassidy hangja a mikrofonban. Mikrofon jutott az iskolának, viszont a pályázatot az idei tanévre sem sikerült megnyerniük, hogy felújíthassák a régi épületet. Néhol le-leszakadt a vakolat, persze veszélyt nem jelentve, de mégis máshogy, másnak tűnt 1940-ben, amikor megépítették saját vállalkozásból. Azóta mindössze kétszer lett újítva:

Egyszer 1974-ben, másodjára pedig egy polgári forradalom miatt '78-ban. Azok aztán veszélyes idők voltak Black Forest számára... Sőt, még a határmenti városok is beleszóltak a vitába, amit a rendőrség robbantott ki, egy igen kényes ügy miatt. Egy sorozatgyilkos miatt, akinek negyvenkilenc áldozata bőven elég volt ahhoz, hogy halálra ítéljék, de az ötvenedik áldozat gyilkosát homály fedte: alapból mindenki Mackert gyanúsította volna, viszont hihetetlen erős és nagy vádakat bizonyító tények szóltak egy másik ember bűnössége mellett is...

A tanévnyitó ünnepség soraiban ott ült Ashley Smith, testvére Blake, másik oldalán pedig Lily Miller. Mindhárman ünneplő egyenruhát viseltek. Ashely begöndörítette sötétbarna, selymes haját, Lily felkontyolta, ami tökéletesen illett világosbarna mellénykéjéhez. Nemigen volt rá szüksége, mert az időjárás, mintha nem is lépett volna át a naptári őszbe, mintha még mindig a forró július közepe tombolna.

Blakenek is sötétbarna haja volt, ami inkább feketének látszott, és ugyanígy állt a helyzet a fiú szemeivel. A tanévnyitó ünnepséget unottan ülte végig, és közben új osztálytársait bámulta, leginkább a lányokat.

 - Ezt a hülyeséget miért hívják ÜNNEPSÉG-nek? Mintha valaki örülne annak, hogy kezdődik a suli... Időpocsékolás - jelentette ki ásítás közben Blake, majd megigazította haját, és kis híján elaludt.

A fiú mindig is kitűnően tanult, csak pszichológiai problémái miatt nem érezte magát rendben. Az előző iskolában nagyon nehezen illeszkedett be, sőt, sehogy nem találta meg a helyét, és rengetegen tanácsolták Black Forestet a középiskolát elkezdő srácnak. Ashley is kimondottan örült a környezetváltozásnak, és hogy leválthatja a régi iskolát. Ezek szerint nem Blake - kel volt a baj, ha Ashley sem szeretett odajárni...

 - Ash, ha kiszabadulunk innen, eljössz fagyizni? - kérdezte az óvodások versmondó műsora alatt Lily a barátnőjétől. Látszott rajta, hogy alig tudja elviselni a hőséget, egy-két izzadtságcsepp végigfutott homlokán, amely tökéletes arányban állt hajának és nyakának nagyságával, az arca renden állt, gyönyörű világoszöld szemek, közepes ajkak, átlagos orr, röviden szólva: Lily egy szép lány volt.

* * * * *

Az évnyitó lassan véget ért, a gyerekek, miután köszöntek régi vagy új osztályfőnöküknek, barátaiknak, szépen hazafelé vánszorogtak. Mármint a legtöbb. De akadtak olyanok, akik a fagyizót és cukrászdát választották, egyesek a játszótérre vonultak. Lily-nek, Ashley-nek és Blake-nek az első opció tetszett leginkább.

Átgyalogoltak a Winnerwood Sétányra, ahol a város legremekebb cukrászdája helyezkedett el, egy francia magánvállalkozás, a La Rever Gateau. Legalább 40 fajta fagylalt, és 60 fajta sütemény közül válogathatott az, aki oda betért. Közkedvelt helynek számított Black Forestben, nem csoda, hogy most is hatalmas sor fogadta Ashley-éket. De szívesebben várakoztak egy cukrászdában, hűsölve a légkondicionáló berendezés által, mint a forró, tűző napon az évnyitón...

Folytatjuk...