2. Rész - Idő...

SZIASZTOK!

Több, mint négy hónap kihagyás után... nehezen szólalok meg. Elhanyagoltam szinte mindent, minden blogomat, részben a sulit is, meg ilyenek. De számítani fog valamit a múlt, ha a jelen hatalmas fordulatot vesz? :) Jó szórakozást a Második Részhez...

Üdv: N.J. Axel

IDŐ

,,Mindannyian időt szeretnénk. Hogy ne késsünk el, hogy többet lehessünk a szeretteinkkel, hogy nyugodtan felállhassunk, akárhány pofont kaptunk, és hogy... hogy éljünk. Hogy igazán élhessünk, mert a világ rohan, és lassan észrevesszük, hogy már élni sincs időnk."

1954. JÚNIUS 4.

Percy's News Sajtóiroda

 - Belevághatunk? - kérdezte széles mosollyal az arcán Bradley. Richard csak bólogatott, és lassan belekortyolt a kávéba.

 - Finom - jegyezte meg, majd letette a csészét az asztalra, és hozzátette. - Vágjunk bele!

 - Hm... Akkor, először is... Elmondaná, kérem? Elmesélné pontosan, hogy is volt akkor, aznap éjjel?

 - Este volt - javította ki Richard jó hangulatban. - Nem éjjel, hanem este.

 - Óh, elnézést!

 - Tehát - mielőtt Richard hosszas beszédbe kezdett volna, még egyszer meghúzta a kávéscsészét, de csak óvatosan, majd elkezdte. - Nagyon meleg napnak indult, de délutánra egyszer csak besötétedett, és villámlott, szakadt az eső. Tényleg a semmiből jött elő a vihar, és fel is idegesített, mert annyira élveztem a szép időt, a feleségem, Isten nyugosztalja, pedig a végsőkig érzékeny volt a hirtelen időjárás-változásra. Nyavalygott is nekem a fejfájása miatt, mint egy óvodás. Jaj, mennyire szerettem én ezt a nyavalygást... A fejfájást annál inkább nem. A szomszédságunkban a közelben senki nem élt, egyetlen élő rokon Mercedes nővére volt, aki tavaly hunyt el, tudja, az az érdekes szívrohamon eset... Nyugodjon Ő is békében!

 - Richard... Ön szeret kitérni a részletekre.

 - Jó, elnézést! Na, egyszer csak a szakadó eső monoton és kopogó hangja mellett egy sikolyra lettünk figyelmesek. Mindketten. Mercedes kérdőn pillantott rám, hogy most mi legyen, vagy valami hasonló tekintettel. Alig haboztam, tudtam, hogy nincs időm várni... Tudja, Bradley... Az embernek soha nincsen elég ideje, hiszen... hiszen mindig elkésik. Ha eléri a buszt, elkésik, ha odaér a moziba egy filmhez, akkor is elkésik. De nem az eltervezett helyről, programról késik, hanem azokról, amik a történés közben máshol zajlanak, a nagyvilágban, szerteszét. Veszélyes, bolond világ ez, és az egyik legnagyobb fegyvere az Idő...

2015. SZEPTEMBER 2.

St. Benjamin's School

Az első tanítási nap...

Habár a legtöbb gyereket némi izgalommal töltötte el az iskolakezdés, az időjáráson kívül semmi nem emlékeztetett a nyárra.

 - Mennyire gyorsan elrepült az idő... - jegyezte meg Blake a még nem látott hátsó udvart fürkészve sötétbarna szemeivel.

Húgát, Ashley-t már rég elhagyta, az iskola bejáratánál, annál a kissé rozsdás, de épen álló vasrácsnál, és egyedül ballagott végig a diákok, és tanárok tömegén, hogy kiérjen a hátsó udvarra. Az a hely nagyon megfogta a fiút, messzire el lehetett látni, egészen a magas fákig, amiket most halovány és gyenge köd takart, de  a sötét lombok egész szépen kirajzolódtak az őszi, reggeli horizonton át.

 - Még 17 perc van csengetésig, addig bemutathatom, hogy mi merre található? - szólt egy kedvesen csengő hang Blake mögül. Egy lány hangja, és mikor a fiú megfordult, észrevette, hogy milyen külső párosul a hang mellé: egy rövid, szőke hajú, szemüveges lány, akinek vékony ajkai felett egy-két anyajegy díszelgett, valamiért kiemelve világoskék szemeit. - Már csak tizenhat perc... - viccelődött a lány, és halványan elmosolyodott.

 - Persze, igen, persze - dadogta Blake. Őszintén szólva, meglepte, hogy valaki megszólította, főleg, hogy egy lány. Néhány másodpercnyi habozás után követni kezdte a szőke hajú leányzót. Befelé vették az irányt, először a lépcsők felé, majd onnan egy folyosóra. A folyosó mentén szekrények álltak, jobbra is, és balra is, néha egy-egy terem világos vagy sötétbarna faajtaja szakította meg a monoton szekrény-láncot. Gyors tempójú gyaloglás közben a lány szólalt meg:

 - Téged Blake-nek hívnak, igaz-e? - nem várta meg a fiú válaszát, egyből rávágta. - Én Diana vagyok.

 - Blake Smith - helyeselt a kissé még mindig meglepetés alatt álló fiú.

 - Akkor én meg Diana KINGSTON - nyomta meg a vezetéknevét a lány, majd hozzátette gyorsan. - Te kis precíz...

Halvány mosoly ült ki mindkét gyerek arcára, Blake észre sem vette a bóklászás és a bámészkodás közepette, hogy közben lekanyarodtak másik folyosóra, ezúttal egy olyanra, ahol nem voltak szekrénysorok, csak a folyosó falain képek, a folyosó végén pedig egy ajtó.

 - Ez... ez mi? Hol vagyunk? - kérdezte Blake, mikor feltűnt neki, hogy sokkal sötétebb van, és kevesebb fény szűrődik be a helyiségbe, mint az előző helyeken. Jóval kevesebb ablak is volt odabent...

 - Ez, kérlek szépen, egy titkos alagút. A suliban van vagy három, legalább. Én annyiról tudok. És még rajtam kívül ketten... vagyis már hárman. Ugyebár Te... Alexa, Zoe, sziasztok, én vagyok az, engedjetek be! - Diana az utolsó mondatot már az ajtónak mondta, és közben hétszer egymás után, eléggé ütemesen koppintott. Blake kissé bizarrnak és félelmetesnek találta a helyet, de nem rettent meg.

 Az ajtó másodpercek múlva már tárva-nyitva várta, hogy Blake befáradjon, Dianát követve. A fiú alig habozott, csak rá kellett néznie a bent ülő lányok sürgető arcára, és siettető tekinteteire.

 - Gyere már, a végén még elkésünk óráról! - szólt kedvesen az egyik lány, akinek Dianához hasonlóan szőke haja volt, bár egy fokkal sötétebb beütéssel. A lánynak vontatott hangja volt, de kellemesen csengett, csak úgy, mint barna hajú barátnőjének, aki közvetlenül mellette ült a teremben, egy kerek faasztalnál.

 - Nem mondható túl tágasnak a szobácskánk, de mi nagyon szeretjük - mosolygott bájosan Diana, és egy széket tolt a félénken ácsorgó Blake közelébe. - Tessék, ülj le! Nyugi, nem kell félned semmitől, évfolyamtársak vagyunk, nem ellenségek! Ülj le! - próbálta még kedvesebbre váltani hangját, mikor Blake kérés nélkül is helyet foglalt.

 - Köszönöm! - mondta röviden, mosolyt erőltetve arcára.

 - Szia, kedves Blake! Én Zoe vagyok - állt fel a barna hajú lány, aki sokkal magasabbnak tűnt Dianánál, és kezet nyújtott Blake-nek. A fiú enyhén remegve odanyújtotta saját jobb kezét is, és kezet ráztak, majd Zoe leült, vissza a helyére. Aztán kezet fogott a másik lánnyal is, aki Alexa néven mutatkozott be. Ő volt a másik szőke.

 - Mi... miért engem? Hogyhogy ideho...? - kérdezte volna Blake, de mintha Diana kitalálta volna, hogy mire gondol a fiú, egyből felelni kezdett a még teljesen fel sem tett kérdésre és a még ki nem mondott szavakra, miközben helyet foglalt egy recsegő, rozsdás vaslábakkal ellátott széken, amely olyan alacsonyan volt, hogy Diana még kisebb méretűnek látszott rajta ülve.

 - Szeretjük az új srácokat - kacsintott barátnőire, akik mosolyogni kezdtek erre, nagyon-nagyon szélesen. - Csak... be szeretnénk mutatni az egyik titkos bunkerünket, hogyha bármilyen problémád van, és szeretnél velünk vagy egyedül lenni, akár, idejöhetsz, és megnyugodhatsz. Van lehetőséged teát is főzni, de már arra nincsen idő, majd tanítás után. Itt találkozunk, rendben? - Blake csak nagyot nyelt, aztán bólintott. - Ezt igennek veszem. Ja, és... akkor tényleg gyere el! - húzta össze szemeit Diana, és kedvesen a fiút bámulta egy ideig.

Csak addig, míg egy hang mindent be nem töltött, nagyon hirtelen megijesztve így Blake-éket: a csengő szólalt meg. Blake a fejéhez, pontosabban füléhez kapott, de Diana magas és lágy hangját még így is hallotta, és értette, amint a lány ezt mondja:

 - Ja, bocsáss meg! Elfelejtettünk szólni, hogy itt van az egyik csengő, amit a suliból minden bizonnyal senki nem hall, de még működik, és sajnos nem tudjuk leszedni, vagy hatástalanítani valahogy. Lehet, hogy észrevennének, vagy valami...

 - Legalább mi nem késhetünk el - poénkodott Alexa vigyorogva, majd mind a négyen elindultak kifelé, a tanítási óráikra...

Ashely és Lily osztálytársak voltak, és elvileg a suli aulájában, egy ősrégi zongora mellett kellett volna találkozniuk becsengetés előtt 10 perccel, de Ashely hiába várt.

Lily nem érkezett meg... Ashley azt gondolta, hogy majd beesik matek óra elején, de nem, tényleg hiábavalónak tűnt a várás. Lily sehol nem volt, Ashley pedig nem sok mindenkit ismert rajta, és Blake-en kívül az iskolából. Lily-vel viszont nagyon jóban volt, és hiányzott neki a lány. Egészen rosszul esett Ashley-nek, hogy Lily csak úgy elkésett, és meg sem jelent az első tanítási napon úgy ráadásul, hogy nem szólt egy szót sem Ashley-nek az esetleges közbejött dolgokról sem.

 - Ashley! Hé, Ashley! - szólongatta egy hang a lányt a hátsó padból. Ashley belemerült a feladatok kidolgozásába, így meghallotta bár, de képtelen volt a hang felé fordulni, egészen addig, míg az utolsó tollvonásnyi körmölést nem fejezte be a kockás lapra. Ekkor megfordult, és észrevette, hogy Jack Brotello-tól, egy olasz fiútól származott a hang.

 - Igen? - súgta indulatosan hátra. Nagyjából csak Jack-nek jegyezte meg a nevét az osztályból, talán a fiú különleges származása miatt.

 - Óh, mindegy, semmi... - bámult lefelé Jack, majd Ashley vállat vont, és az óra további hátralevő részében előrefelé nézve figyelte, ahogyan Mrs. Gordon a kövérkés tanár néni magyaráz.

 - Rohadt matek - nyilvánította ki az osztály legtöbb tanulója a véleményét, mikor megszólalt a csengő. - Végre...?

A régies terem hamar kiürül t, csak két személy maradt bent: Ashley, és a tanár, Mrs. Gordon.

 Az idősebb nő egy ideig csak bámulta az új lányt, aztán feltett neki egy igen sablonos kérdést:

 - Hogy tetszik az új iskola, Ashley? - hangja kedvesen csengett.

 - Hát... szerintem sikerül majd beilleszkednem, csak... Nem tetszik tudni, hogy Lily miért nem jött ma iskolába?

 A nő rázta a fejét, és nagyot nyelt, mielőtt újra megszólalt volna.

 - Az édesanyja betelefonált, de nem mondta, hogy... de nem mondta el, hogy mi a helyzet Lily-vel. - Az asszony mintha megzavarodott volna valamitől.

 Ashley pedig meglepődött...

 Pár perccel később már kint is találta magát az aulában, a rengeteg idegen között, a zajos tömegben. Lily-t még mindig nem találta sehol.

 A tekintete megakadt a magányosan ácsorgó Jack-en, és valamiért, valamilyen furcsa ötlettől vezérelve odalépett hozzá, és torkát köszörülve megszólította.

 - Szia, Jack! Mit szerettél volna órán mondani?

 - Szia, Ashely! - a fiú zavarba jött. - Mi... miről beszélsz?

 - Hát, nem emlékszel?

 - Ja, tényleg. Bocsánat. Igazából, arra gondoltam, hogy... - kezdett bele félénken a félig olasz fiú. - Arra gondoltam, hogy megismerkedhetnénk, lehetnénk jó barátok, vagy beszélgethetnénk vagy valami - hadarta el a végét. De Ash így is felfogta, mi volt Jack mondandója.

 - És ezt óra közepén? - mosolyodott el a lány, mire a fiú lehajtotta a fejét, és egy kis idő múlva halvány mosolyt erőltetett arcára.

 Gyerekek jöttek-mentek, míg végül egy Ashley által ismert fiú ütközött Jack-be. Blake volt az.

 - Szia, Blake vagyok! - mosolygott, és kezet nyújtott az olasznak.

 - Jack - motyogta kipirult arccal a fiú. - Ashley bátyja?

 - Igen, én vagyok az. Te pedig az osztálytársa, igaz?

 Jack csak bólintott, Ashley pedig érdeklődve figyelte a szégyenlős fiút, és bátyját. Utóbbi végül felé fordult, és hadarva megkérdezte:

 - Milyen volt az első órád?

 - Jó. Jó volt - mondta gépiesen Ashley.

 - Hát, ez nem valami meggyőző.

 - Nem tudsz valamit Lily-ről?

 - Nem. Miért, nem jött suliba?

 - Nem tűnt fel, hogy nem vele vagyok? - ez a mondat elég ingerültre sikeredett Ash szájából, és talán megsértette vele Jack-et, aki még jobban elszégyellte magát. Blake a fejét csóválta, megsimogatta a kis olaszt, és otthagyta őket.

 Tekintetével Dianát kereste, vagy Alexát, esetleg Zoét, hogy már ismerős alakokkal tölthesse a pár perces pihenő időt, de mintha a köd nyelte volna el a lányokat. Ekkor eszébe jutott a hely, és hogy egy órával ezelőtt merrefelé is mehettek Dianával, hogy elérjenek a furcsa helyre. Felrohant az emeletre, a szekrénysorokhoz, és jobb oldalt a fal mentén valami ajtót keresett, de sehol semmi. Nem lelte meg az odavezető utat, és Blake maximalizmusát letörte, hogy a "feladat elvégzése nélkül hagyta ott a helyet". Vállat vont, legyintett, és tekintete megakadt egy csókolózó szerelmespáron az üres, kihalt folyosón.

 - Bocsi! - mormolta halkan, szinte csak maga elé, és lehajtott fejjel nevetett magában. Csak ne nézzék hülyének...

 Lefelé menet, a lépcsőfordulóban, ahogy a fokokat nézte, belebotlott valamibe. Valami nagy feketébe. És az a nagy fekete valami beszélni is tudott, ráadásul lökött egy nagyot Blake-n.

 - Nem látsz a szemüvegedtől, hülyegyerek? - kérdezte a hatalmas darab, fekete bőrű, kalapos fiú. Olyannak tűnt Blake számára, mint egy hatalmas, idegesen, ingerült tekintet meresztő, koromfekete szikla, amely pár lépcsőfoktól már a maraton lefutása utáni hévvel kapkodja a levegőt, de nem volt kedve megmosolyogni eszmefuttatását, hiszen őszintén szólva, eléggé megijedt. Lefagyott, lemeredt, és felvont szemöldökkel vizsgálta a "nagy, fekete sziklát"...

 - Bocs... - ez volt Blake második elnézést kérése ebben a percben, de ezúttal nem maradt reakció nélkül: ahogy elment volna a kövér gyerek melletti kis résen a lépcsőfordulóban, a fiú még jobban elállta Blake útját, és meglökte vállát.

 - Mi az, hogy BOCS? - a sziklaméretű srác hangja lassú volt, vontatottan beszélt Blake-hez, és meglehetősen ijesztően.

 - Miért, mit mondjak? - kérdezte flegma hangvétellel Blake, és tudta, hogy a tűzzel játszik. Három másodperc múlva már érezte is magán: a fekete fiú hátra húzta öklét, meglendítette, és pont Blake száját találta telibe nagy sebességgel, viszonylag erősen, ahogy egy százkilós ember csak képes rá, ezzel felrepesztve Blake vastag ajkait, megrázkódtatva a fejét, és belülről, az új fiú szájából egy fogdarabbal együtt pár csepp vér is a padlón kötött ki, csak úgy, ahogy a fekete keretes szemüvege.

 Blake-ben egekbe szökött az adrenalin, annyira mélyen vette a levegőt, ahogy csak tudta, és agya sebesen kattogott, mi tévő legyen?

 Nem akart plusz balhét, így hát a szemüvegét is ott hagyva, bizonytalan léptekkel, de gyorsan elindult a lépcsőn felfelé, oda, ahonnan előbb jött. Most nem érdekelte a szerelmes pár, de nem is látta őket. Csak követte a homályos foltokat, amik a kihalt folyosón szerteszét egy összemosódott színskálaként vibráltak a szédelgő srác előtt. S mikor ez a szédelgés a tetőfokára ért, és Blake majdnem a földre zuhant, még éppen hogy csak meg tudott kapaszkodni egy kilincsben. A súlya lehúzta, és az ajtó kitárult: a folyosó, ahová Diana egy órával ezelőtt vezette. De akkor hogy-hogy nem találta meg az előbb, amikor kereste?

 Kapkodta az oxigént, miközben bebotorkált féltérdre ereszkedve, és a sötét, ablakok nélküli helyen végigcsúszott-mászott Dianáék társalgójának bejáratáig.

 Ha valami megváltozott volna ott az elmúlt 50-60 percben, Blake biztosan nem vette volna észre, hiszen a széket is alig találta meg, amin némiképpen megtarthatta össze-vissza bolyongó egyensúlyát, de aztán elájult. Elvesztette az eszméletét, és mikor Isten tudja, mennyi idő múlva kinyitotta szemeit, egy lány körvonalait, hajának és gyengéd, szép arcának árnyait pillantotta meg, de csak homályosan. És már nem a bizarr, félelmetes társalgóban volt.

 Ashley második órája testnevelés volt, ami mókásan telt: megismerte Jack-et, a családját, és hogy mióta, és miért élnek itt, Black Forest-ben. Az idő csak úgy repült, alig tűnt egy szempillantásnak, míg kicsöngettek, és a lány az olasz kisfiú társaságában keresni kezdte bátyját, Blake-t, de mintha a föld nyelte volna el. Az nem jutott Ashley eszébe, hogy meg kéne kérdezni valakit, így Jack vetette fel.
 - És ha rosszul lett, és hazament?
 - Majd elmondja Swall - bökött előre fejével az olasz.
 - Ki az a Sw... - kérdezte volna Ashley, mikor meglátta a sietős léptekkel, ingerült arckifejezéssel közeledő Winston Swall-t, az iskola igazgatóját. - Nem tűnik úgy, mint aki most kisgyerekek kérdéseire szeretne válaszolni! - mondta a lány, és elbizonytalanodott.
 - Akkor? Mi legyen? Ki kéne valamit találni...
 - Keressük tovább! - mondta egy-két hosszú órának tűnő másodperc elteltével Ashley, és futólag az órára pillantott. Már csak négy perc van hátra a szünetből? De hiszen... a tesi óra tök hamar elszállt, mint a szél.

 Az idő ilyen. Relatív dolog. És rengeteg mindent lehetne róla írni, elmélkedni, mert egy nagyon érdekes téma. Illetve... egy nagyon furfangos eszköz. Egy olyan eszköz, amivel embereket csapnak be, egy hullámzó fogalom, mely egyszer azt hazudja: RÁÉRSZ! Egyszer pedig hamisan megsürget: KAPKODD MAGAD! Az élet ilyen, tele van rejtelmekkel. És a legnagyobb közülük az idő.