3. Rész - Vérző Szikla

,,Azt mondják, kicsi a bors, de erős. De mi a helyzet a sziklákkal? Erősek, és nagyok, és...? Elvérezhetnek?"

1954. JÚNIUS 4.

Percy's News Sajtóiroda

 - A sikoly után tehát nem vártam: fogtam az apám régi vadászpuskáját, leakasztottam a szögről, megtöltöttem, felkaptam egy mellényt és ahogy tudtam, kimentem a szakadó esőbe. Valahogyan nem éreztem azt, hogy fázok, talán a meglepettség, vagy nem tudom, hogy minek kéne neveznem... Az adrenalin-szintem az egekben volt - miközben Richard Kingston félig lehunyt szemekkel az ablakból beáradó fénybe nézett és beszélt, Bradley jegyzetelt. - Odakint... megláttam a mozgó alakokat. Aztán már csak egyetlen alakot. Ő volt az. Ő, a gyilkos, láttam, a két szememmel láttam, ahogy többször megszúrja a lányt. De nem hitték el. A törvény nem hitt nekem, a rendőrség azzal vádolt, hogy a kislány az én áldozatom volt - Richard idegesen kapkodott fel és le, és szinte kiabált. Szemeiben haragos agresszivitás csillogott, majd egy-két könnycsepp. - De kérem, Bradley! Miért vágtam volna el a saját torkomat, és miért döftem volna kést a lábamba? Az a nyomorult gyilkos megrendezte az egész kis eltervezett játékát, hogy rám terelje a gyanút.

 - Richard... ugye tudja, hogy Macker minden gyilkosságával villogott? Minden áldozatát stílusosan ölte meg, és minden bizonyíték magára mutatott.

 - Ne... ugye maga nem hisz a pletykáknak? - vitatkozott Richard.

 - A pletykáknak nem, uram, de a tények azok tények - erre Richard inkább nem mondta ki, amit gondolt, inkább bólintott egyet, felvont szemöldökkel, és pislogás nélkül nézett farkasszemet Bradley-vel. - Uram, viszont magát felmentették. A sors kegyes volt magához.

 - Tudja... tudja, hogy mennyire rossz így élni? - kezdett bele némi szünet után Richard az indulatos mondandójába. - Hogy meg van bélyegezve, hogy minden ember azt hiszi, hogy maga bűnös, de nem ítélték el. Igen, piszok nagy szerencsém volt, szerencsém van, hogy még élek. Nézze! Nézze meg ezt a sebet! - az idős ember hátra hajtotta a fejét, és a nyakán húzódó hosszú sebre mutatott. Bradley-nek felkavarodott a gyomra. - Tesz egy ember ilyet saját magával, csak azért, hogy... csak mert... Áh - adta meg magát Richard gondolatmenete, míg végül csak ennyit bökött ki. - Nem is értem, hogy Macker azt a gyilkosságot miért nem vállalta fel. Ötletem sincs. De számít ez már valamit?

 Bradley elgondolkodott.

2015. SZEPTEMBER 2.

------ ------- ---- - -- -----

* * * * *

 A fiú ordított volna, ha a szája nem lett volna beragasztva, de így néma maradt a gépek zúgása között. Remegett, és sírt, felváltva, és egyszerre. Nem tudta, hogy mennyi idő telik el, amíg így van, egy hideg ágyhoz kötözve, de egyre jobban félt. Egy árva lelket nem látott, egészen addig, míg ki nem nyílt a nyekergő ajtó, és némi fényt be nem szűrődött a helyiségbe. Arra a néhány pillanatra a nagy testű fiú láthatta, hol is van:

 Egy olyan szobában, ahol hatalmas gépek, fogaskerekek és furcsa szerkezetek sorakoztak, némelyik rezgett, és hangos zúgást hallatott. De a benyitó ember furcsábban nézett ki: egy bőrszínű, sebes valami volt az arcára rakva, kócos, koszos, sötét színű haja felfelé állt, és hátra tett kézzel, lassan, ráérősen sétált az ágyhoz kötözött fiúhoz, miután becsukta maga mögött az ajtót.

 A fiú halálfélelme felerősödött, szíve egyszerre dobogott a tüdeje mellett és a torkában, és annyira hevesen, amilyen hevesen a gépek zúgtak. Úgy érezte, hogy szétmegy tőle a feje, arra gondolt, hogy nincs menekvés, tudta, az élete hamarosan véget ér.

 A maszkos ember, nagyjából harminc-negyven éves lehetett, előre emelte a kezeit, amik között megcsillant valami fémes eszköz. Egy bicska...

 A fiú már csak abban bízott, hogy valaki benyit, valaki, aki észre vette, hogy eltűnt, és megmenti, leüti a maszkost, vagy valami. De nem történt ilyesmi... Semmi reményt nem érzett a fiú. Fájdalmat annál inkább...

 A bicska lesújtott, vér csepergett végig a sorsával lélekben megbékélt, de testi fájdalomtól vergődő fiú hasának fekete bőrén...

2015. SZEPTEMBER 2.

ST. BENJAMIN'S SCHOOL

 Ashley és Jack harmadik órája rajz volt, szerencséjükre nem igényelt nagy koncentrációt egy-egy nyári élményük papírra vetése rajzban, de ha akartak volna, sem tudtak volna most másra koncentrálni azon kívül, hogy Blake is felszívódott. Először Lily, aztán Blake. Mi a frász történik már az első nap? - kérdezte magától Ashley, és a gondolatmenetéből Jack suttogó hangja ébresztette fel.

 - Tudom, hogy ki a tesód osztályfőnöke. Szünetben felkeressük, rendben? - Ashley meglepetten nézett, aztán csak bólintott, és hevesen pislogva visszanézett a rajzlapra.

 A legjobb nyári élmény? - fejben ismét önmagával társalgott a lány. - Az, amikor Lily-vel már az évnyitó előtt egy hónappal együtt lógtak, és a városban sétálva ismerkedtek a híresebb helyekkel a környéken, és egy furcsa öreg néni viccesen rájuk kiabált, hogy nem merészkedhetnek be az erdőbe. Holott a város is az erdőről kapta a nevét, akkor miért tilthatja meg egy ismeretlen felnőtt két kislánynak, hogy betegyék a lábukat oda? Végül letettek az ötletről, és átmentek Lily-ékhez beszélgetni.

 Ashley teljesen különbözött testvérétől, Blake-től, de mégis sokan mondták, hogyha az alacsony, vékony, enyhén kreol bőrű Ashley kívülről nem is hasonlít a magas, nagyobb testű Blake-re, de belülről teljesen ugyanolyanok. Bár mindketten ellenkeztek ezzel: Ashely hidegvérrel kezelte a dolgok nagy részét, és csak olyanokon kapta fel a vizet, amik a terveibe, számításaiba ütköztek, csak olyanok miatt lett ideges és kiállhatatlan, amik neki nem tetszettek. Ellentétben Blake-kel, hiszen a fiú érzékeny fiú volt, aki mindig, mindenki iránt empátiát érzett, még a légynek sem tudott volna ártani, sőt az ellenségeinek sem, viszont Blake sosem kapott olyan nagy baráti figyelmet, pedig Ő mindent megtett ennek érdekében. Mindezek ellenére Lily olyan barátra lelhetett Ashley személyében, amilyenre mindig is vágyott: mindkettő lány tudta, hogyha az Isten is úgy szeretné és az élet úgy hozza, örökké barátok maradnak.

 Megszólalt a csengő, Ashley összerezzent, Jack pedig automatikusan összecsukta tolltartóját, becipzározta, majd segített a gondolatok alá temetett Ashley-nek is elpakolni. Elköszöntek a tanártól, és elhagyva a termet egyenesen Mr. Michita Mikokit keresték, Blake koreai származású, de a szigetországon született osztályfőnökét. Blake kedvelte az egzotikus, különleges származású embereket, különösen a négereket és koreaiakat, így elsőre nagyon örült, amikor megtudta, hogy ki lesz az osztályfőnöke.

 - Azt mondják, a legjobb fej tanár a suliban - mesélt Jack Mikokiról, míg végighaladtak a folyosón. - Sajnos engem, vagyis minket nem tanít, de mások szerint nagyon vicces, és jó fej, és közvetlen,  és... - Jack inkább abbahagyta a mondandóját. - Jól vagy, Ashley, minden oké?

 Ashley várt egy kicsit a távolba meredve, majd Jackre nézett, és megnyugtatta a fiút:

 - Igen, persze, minden rendben, köszönöm. Csak olyan rossz, hogy nem találom a legjobb barátnőmet, és a bátyám is eltűnt.

 - Tudod... amúgy nagy ez az iskola. És... Bármiben számíthatsz rám... - Jack ölelésre nyújtotta a karjait, és Ashley már majdnem beléjük is bújt, mikor egy segítőkész hang szólalt meg a fiatalok mögül. De nem az, akit vártak. Nem Mikoki, hanem egy lány. Egy alacsony, szőke hajú lány, aki szemüveget viselt kék szemei előtt.

 - Blake-ről van szó, ugyebár? - a lány folyamatosan mosolygott a meglepetten álló gyerekekre, azok szája tátva maradt.

 - Te meg ki vagy? - bökte ki végül kérdését halkan Ashley.

 - Jaj, tényleg, bocsássatok meg! A nevem Diana. Oh, milyen bunkó vagyok... - Diana elhadarta mondandóját, majd mély levegőt vett, és folytatta. - Kislány, a tesód az évfolyamtársam.

 Ashley szeme felcsillant.

 - Amúgy Ashley-nek hívnak. - Diana erre csak bólintott, és kezet nyújtott neki, Jack-re csak rákacsintott, mire a fiú enyhén elvörösödött, és lehajtotta fejét, magában kissé mosolyogva.

 - Ashley, kedves Ashley. A bátyádat keresed, igaz-e?

 - Igen, már előző szünetben sem találkoztam vele.

 Diana csóválta a fejét, és gondolkozott azon, hogy mit kéne mondania.

 - Na, van egy rossz hírem, és egy jó. Melyikkel kezdjem?

 - Kezdd a rosszal! - lepődött meg Ashley, és furcsán állt a dolgokhoz, érdekesnek tartotta Diana kisugárzását.

 - A tesódat megverték.

 - Te jó ég! Hol van most Blake? - kapott a szájához a lány és még Jack is felnézett.

 - Nyugi, ne aggódj! A jó hírem az, hogy jól van. Semmi baja - simította végig Diana Ashley vállát.

 - Anyáéknak... nem kéne szólni nekik? - Blake húgának szemében nem jelent meg könnycsepp, csak a szíve vert a torkában, és meg volt ijedve.

 - Már felhívták őket. Azt üzenték, hogy ha bármire szüksége van, azt behozzák neki, és Te ne aggódj, csak nyugodtan gyere haza tanítás után. Ja, és hogy vigyázz magadra!

 Blake csak lassan tért teljesen magához, és észlelte, hogy valószínűleg az iskolai orvosi szobában fekszik, fehér falak között, egy fehér ágyneművel bevetett ágyban. Kicsit erőtlennek érezte magát, de lazán megmozgatta a testét, és oldalra nézett. Egy fiatal lány állt mellette.

 - Anya, anya, felébredt! - szólalt meg halkan a lány. Gyönyörű volt, magas, barna hajú, enyhén barna bőrű, és a hangja is szépen csengett. Blake meglepődött. ,,Anya?!"

 Pár másodperccel később megjelent egy idősebb nő is, egy-két alig észrevehető ráncot, és a különböző hajszínt leszámítva hasonlított a fiatal lányra, és tisztán látszott, hogy ők ketten rokonok. Beszélni kezdett az idősebb nő is.

 - Áh, végre! Már azt hittem, hogy kómába esel, vagy valami... - Blake nem tudott megszólalni, és semmi mást nem csinált azon kívül, hogy furcsán nézett, és felváltva bámult a fiatal lányról az idősebb nőre, majd vissza. Bár a barna hajún többet töltött a szeme, egyszerűen hibátlan szépséget fedezett fel rajta. - Hogy érzed magad? El tudod mesélni, hogy mi történt?

 Blake bólintott. Mély levegőt vett, majd megpróbált beszélni, de torka elszorult, és már az első hangnál elcsuklott a hangja. Összevont szemöldökkel nézte, ahogy a nő leül és egy másodperce sem pillant közben lányára.

 - A folyosón feküdtél, véresen, repedt orral. Gondolom nem csak elestél... Hogy történt, Blake? - Blake képtelennek tartotta, hogy elmondjon akár egy szót is, vagy tájékoztassa a nőt, hogy borzasztó hányinger gyötri, és fél, hogy amint kimond valamit, elokádja magát.

 Újból a fiatal lányra pillantott, aki halk hangján bátorította és nyugtatta Blaket.

 - Gyerünk, mély levegőt, és meséld el, hogy mi történt, új fiú! - a leányzó folyamatosan mosolygott.

 Blake nagyot nyelt, valamiért jó érzés fogta el, tehát még egyszer megpróbálta: mélyen beszívta az oxigént, és rekedt hangon, nagyon halkan mesélni kezdett:

 - A lépcsőn... belém kötött egy srác - a lehető legrövidebbre fogta a sztorit. - Megvert, és... onnantól az az utolsó képem, hogy elájulok. Nem tudom... - hunyta le két szemét Blake, és visszatartotta a hányást. Forgott vele a szoba. Ezt még csukott szemekkel is érezte.

 Legalább egy, de az is lehet, hogy kettő perc eltelt, mikor Blake újra látni kívánta a körülötte lévő dolgokat és személyeket, csak egy problémába ütközött: a fiatal, gyönyörű lányt eltűnt onnan, ahol az előbb állt, csak az idősebb nőt látta, ahogy gondolkozik.

 - Nem tudod, ki volt az a gyerek?

Blake megcsóválta a fejét, és úgy érezte: megbolondult. Hová lett a leányzó? Mi a fene történt vele? Egyáltalán... Mennyi lehet az idő?

 Összezavarodtam - mondta magában a fiú, és újra lehunyta szemét.

 - Azt hiszem, kövér, és fekete bőrű, és...

 - Stan. Ez csak Stan lehet. Csoda, hogy még nem csapták ki... Figyelj, Blake! Ha bármi kell, szólj nekem, jelezz valahogyan, de én most elmegyek, beszélek Mr. Swall-lal, az igazgatóval, majd az osztályfőnököddel. - Blake halvány mosolyt erőltetett az arcára, és bólintott, reménytelenül bízva abban, hogy kettesben maradhat az ápolónő lányával. De az eltűnt.

 A fiú egyedül maradt.

 Az ápolónő kopogtatott az igazgató irodájában, szerencséjére hamar beeresztették, és Michita Mikoki is bent tartózkodott.

 - Jó napot!

 - Üdv, Christina! - köszönt neki Swall, aztán a koreai történelem tanár is.

 - Hallottak Blake Smith esetéről?

 - Az új srác - az igazgatói iroda nagyon kicsi volt, de valamiért tágasnak tűnt a zsúfoltsága ellenére is. Telerakták fabútorokkal, és antik-festményekkel, amik valószínűleg nem az iskola tulajdonában álltak, ez arra engedett következtetni, hogy Swall nemigen élt nélkülöző életmódot.

 - ,,Big Stan" újra alkot.

 - ,,Big Stan" éppen eltűnt, Christina.

 - Hogy mi?

 - Nem ment haza, de a ,,csatlósai" sem tudnak róla semmit.

 - Elgondolkodtató.

 - Az...

 - Sőt... - kontrázott Mikoki is, majd mindannyian gondolkodóba estek, akik a szobában tartózkodtak. Néma csend ült az irodára.

 Blake mintha elaludt volna, de csak egy-két percre. Mikor felébredt, magához tért, meghökkent.

 - Szia, az előbb nem volt alkalmunk beszélgetni. Daisy-nek hívnak. Te pedig Blake vagy, igaz? - a fiatal lány ült most Blake mellett, és mosolygott. A fiú örült, és megdobbant a szíve. Valamiért, valami kifejezhetetlen ok miatt.

 - Igen, Blake vagyok - mondta.

 - Jobban vagy már?

 - Igen, köszönöm - a fiú izgult, de már képes volt beszélni összetett és értelmes mondatokban. - Hány éves vagy?

 - Mennyinek nézek ki? - az a gyönyörű, széles mosoly folyamatosan a két szobában tartózkodó ember arcán ült, bár Blake-é jóval erőtlenebbnek tűnt.

 - Úgy tizennégy-tizenötnek.

 - Hmm... - merengett el a leányzó, de reakció nélkül hagyta Blake válaszát. - Én tizenötnek tartalak Téged - jelentette ki inkább.

 - Talált, süllyedt - nevetett Blake, és erőtlenül megpróbált felülni, de a lány hozzáért homlokához, és lassan megsimította. Lassan és gyengéden.

 - Ne, még nem szabad, Blake! Még ne ülj fel, a lehető legkevesebbet kell mozognod. A végén még belázasodsz. De ha mégsem, akkor este haza mehetsz.

 - Egyébként értesítette valaki a szüleimet?

 - Nem, egyenlőre nem, de ha szeretnéd...

 - Nem, nem fontos - Blake nem tudta, hogy miért mondja ezt. - Vagyis... áh, nem szükséges! - mosolyodott el, és belenézett a lány mély, sötétbarna, szépen csillogó szemeibe.

 - Hogy-hogy Black Forest?

 - Hmm... véletlenszerűen választottuk. Egyik nap még sírtunk anyának, hogy utáljuk az előző várost, másik nap pedig már a gépen ültünk idefelé jövet. De tetszik ez a hely...

 - Igen, én is szeretem. De hogy érted, hogy "sírtunk"?

 - Ja, van egy húgom. Ashley. Ő is idejár.

 - Még nem ismerem.

 - Te hol tanulsz, Daisy?

 - Sajnos nem ebben az iskolában.

 Blake hasában pillangók repkedtek, bár még csak kezdetleges szárnyakkal, de valamiért összezavarták a fiút, olyannyira, hogy el is felejtette megkérdezni: ,,akkor ugyan hol?"

 Daisy még egyszer végigsimított Blake homlokán, a mosoly ugyan nem fagyott le arcáról, de a hangja kedvtelenebbül csengett, mintha egy másodperc alatt eltűnt volna a fiúval való beszélgetés iránti lelkesedése.

 - Mennem kell, Drága Blake! Még beszélünk!

 - Örülök, hogy megismertelek!

 - Én is örülök, hogy megismertelek Téged, szia! Gyógyulj meg!

 Blake csak mosolygott, Daisy pedig puszit dobott neki, és kirohant a fehér falakkal körbevett teremből.

 A fiú csak pár perccel később realizálta, hogy még jobban összezavarodott, amiért a szép lány ott hagyta egyről a kettőre, és furcsa dolgokat válaszolt. De nem érdekelte, sőt, valamilyen szinten hálát érzett a nagy darab, testes, kövér, fekete bőrű srácnak, mert ha nem ,,küldi" ide Blake-t, akkor talán a fiú meg sem ismerheti Daisy-t. De így... szerzett egy újabb barátot, aki kedves, és gyönyörű. Kell ennél több?

 Blake annyira a gondolataiba meredt, hogy alig vette észre az ajtón belépő Christinát.

 - Szia, Blake! Hogy érzed magad?

 - Hiányzik... - a fiú valamiért beszéd képtelenné vált. Fázott, és izzadt egyszerre, de a HIÁNYZIK szavon kívül nem tudott mást kinyögni.

 - Blake, ki hiányzik? - Christina kissé megijedt. Közelebb lépett a fiú ágyához, és megvizsgálta a homlokát, majd rosszallóan bólogatott. - Csak belázasodtál... - némi szünetet tartott, majd hozzá tette. - Értesítem a szüleidet, a húgodat, és ma éjszaka itt alszol. Addig gondolkodj, hogy mit hozzanak be Neked. Plüssel alszol még? - mosolygott Christina. Mosolya hasonlított lányáéra, de Blake nem válaszolt. Inkább behunyta szemeit, és Daisy-re meg az egész új iskolára, új életre gondolva elaludt egy szó nélkül.